II. Évad 3. rész 02/15 H

.:: Zoe Szemszöge ::.

– Miért nem jönnél vissza? – nézett rám Louis, csodálkozva.

– Nem az én világom. Hillsideben sem maradok, mert itt is ismernek. Egy olyan hely kell ahol nem tudják, hogy ki vagyok.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan – fogta meg a kezem, majd összekulcsolta az ujjainkat.

– Még nem tudom mi lesz.

– Gyere velem vissza.

– Nem tudom – hajtottam a fejem a mellkasának.

– Mikor fogod tudni? – simogatta a hajam, majd egy tincset az ujjára tekert.

– Idő kell, végig kell gondolnom minden. Annyi mindent történt Londonba. Jó és rossz is – sóhajtottam fel.

– Jó – hajtotta le a fejét.

– Louis el kell mondanom valamit – sóhajtottam fel.

– Mit? – nézett rám, kicsit talán félelemet is megpillantottam benne.

– Hazudtam neked.

– Miről? – tolt el magától, és láttam rajta, a kétségbe esést. 

– Arról, hogy valójában mire emlékszem.

– Miről beszélsz nem értek semmit – rázta meg a fejét.

– Azt mondtam neked, hogy nem emlékszem az estére. A műtét előtti estére.

– Várj. Te végig emlékeztél? – nézett rám döbbenten.

– Igen – hajtottam le a fejem bűnbánóan.

Kár volt titkolnom, mert ezzel csak rontok a helyzetemen. Ha akkor elmondom és nem hazudok, akkor lehet hogy minden másképp történt volna. Akkor most nem itt ülnénk hanem Londonba. Vagy éppen akkor találkoztunk volna utoljára. Vagy ott pusztulok bele a műtétbe. Akármi megtörténhetett volna.

– Igazán elmondhattad volna – adott egy puszit az arcomra. 
– Nem tudtam. Először csak azt hittem hogy álmodtam az egészet, és ezért. Amikor meg tudatosult bennem, hogy mi is történt addigra, már némát kellett játszanom.
– Álmodni? Talán volt már rá példa, hogy azt álmodtad? – emelte fel a szemöldökét, közben mosolygott.

Én elfordítottam a tekintettem és az eget kezdtem el kémleli. Nagyon szép kék volt. Meg szépek voltak a felhők. Közben még fütyültem is.

– Szerinted is szép kék az ég? – tereltem a témát. Nem sokat értem, majd maga felé fordította az arcomat.

– Ne tereld a témát. Válaszolj! – mondta komolyan de a szeme mellett ott voltak a nevető ráncok.

– Nem terelem a témát, csak az égről beszélek.

– Hányszor álmodtál ilyet? – fogta meg a kezem.

– Hetedik után nem számoltam – vontam meg a vállam.

Louis hangosan nevetett, közben egy percre sem engedte el a kezem. Még szerencse, mert különben leesett volna az ágyról.

– Kérdezhetek tőled valamit? – tudakozta miközben letörölte a könnyeit a szeméről.

– Igen – ittam bele az italomba, ezzel próbáltam leplezni mennyire elegem volt már belőle.

– El jössz velem Bora Borára?

– Igen, de mikor akarsz menni?

– Az esküvő után.

– Jaj az esküvő. Koszorús lánynak kell lennem.

– Engem meg melléd osztottak be, csak még nem mondták.

– Akkor legalább nem egyedül kell meglógnom.

– Nem az ifjú pár szokott megszökni? 

– Most én fogok. Nem szeretem az esküvőt.

– Te biztos lány vagy? Lehet hogy beteg vagy – tette a kezét a homlokomra.

– Igen lány vagyok, de ezt te is tudod, és nem vagyok beteg. Az esküvőről meg annyit, hogy nem szeretem a felhajtás, meg a sok fidret-fodrot. Soha nem voltam az az igazi lányos lány.

– És én ezt, szeretem benned – csókolt meg, ma már sokadjára. Ha számolni akarnám sem sikerülne.