II. Évad 6. rész 02/16 H

.:: Zoe szemszöge ::.

– Zoe itt vagy? – jött be utánam Louis, a szobámba.

– Igen – jöttem ki a gardróbból.

– Ilyenkor sajnálom, hogy a szüleid lent vannak – lépett hozzám.

– Hát igen, zavard el őket.

– Persze, Dan így is megöl a szemével – rázta ki a hideg.

– Egy-két év és hozzá szokik, hogy nem csak az olvasás érdekel – mentem be.

– Addig kétszer kinyír. Csak a nézésével. Most már legalább tudom, hogy kitől örökölted ezt a tulajdonságod.

– Nem csak ezt örököltem tőle. Két oldalról is örököltem a makacsságot. Nem csak egyről.

– Ezt tudom.
Felvettem egy egyszerű ruhát. Ami egy farmerből állt és egy félhosszú ujjú szürke rózsaszín kockás inget. Csizmába rejtettem el a lábaim, meg fejemre egy kalapot húztam. Egy kabátot is a vállamra akasztottam, és készen álltam a mai programra. Tegnap elmentünk bevásárolni Louisnak ruhákat. Mert ő csak magát hozta. Ő is átöltözött egy egyszerű farmerbe, meg egy sima szürke pólóba és hasonló színű pulcsiba.

– Van még valamit amit nem tudsz rólam – mondtam neki, mire oda kapta a fejét.

– Mi? – hőkölt hátra.

– Ha jössz megmutatom.

– Ki nem hagynám, legalább elmondod a titkaid – fogta meg a kezem.

Mivel nem volt otthon senki. Anya és apa is elment a munka helyére. Amikor Louisnak lesett, hogy senki nincs otthon a szívbaj kerülgette. Egy pillanatra le is kellett ülnie, hogy felfogja milyen lehetőséget hagyott ki.

– Mikor jönnek haza?

– Ők hamarabb haza érnek mint mi – nyugtattam meg.

Louis végig csendben követ. Nem zavarta, hogy árkon bokron át megyünk. Egy kis ösvényen az erdőbe, azzal volt elfoglalva, hogy a kezemet fogva kövessen.

– Mikor vagyunk már ott – nyavalygott.

– Városiak – sóhajtottam fel, majd megálltam szembe vele és adtam neki egy csókot. Bíztam benne, hogy egy ideig ez majd csendben tartja. Ettől nem mondott semmit, csak követett minden hang nélkül. Ahogy egyre beljebb mentünk feltűnt a tisztás, majd később az épület. Egy három emeletes vörös épület volt, mellette hatalmas 20 boxos szintén vörös téglás istállóval. Mélyen elrejtve a város zajaitól, meg az emberek kíváncsi pillantásaitól.

– Hova jöttünk? – állt meg a kapuban.

– Nagyapa verseny lovakat tenyésztett. Apa is átvette ezt a hagyományt az apósától. De egy idő után beindult a vállalkozása, így kevesebb ideje maradt az állatokra. Anya meg én is beszálltunk. Végül csak pár lovunk maradt meg. Egy díj nyertes ugró, aminek a zsokéja én voltam. Van még egy ami kutyának hiszi magát. Egy póni, aki hozzánk csapódott. Anyának és apának is megvan az örök kedvencei, így azok is megmaradtak. Nekem is van egy favorit lovam. Három lótól meg nem tudtunk megválni. Így összesen kilenc ló maradt a húszból.

– És most ki gondozza őket? – kérdezte miközben követett.

– Felvettünk egy lovászt, de anya és apa is rendszeresen ki jön. Mondjuk apát lóháton csak kétszer láttam.

Ahogy mentünk beljebb megpillantottam Damont. Akkora mint egy nagyobbra nőtt kutya, a Falabella már csak ilyen, de valahogy a harapás is ráragadt. Ahogy észrevett oda jött hozzánk. Ahogy Louis meg akarta simogatni megharapta.

– Akartam szólni, hogy kedvesen nézz, de vad.

– Igen érzem – fogta a kezét.

– Amúgy csak a pasikat nem bírja. Apát régen kikergette – simogattam az fejét.

– A többi is ilyen pasi gyűlölő, mert akkor nem megyek be.

– A többi nem, csak Damon.

– Találó név.

– De ő legalább nem képzeli magát öleb kutyának.

– Nem akarom megtudni, hogy melyik az.

– Késő bánat. Ott jön – mutattam az egyik irányba.

Crazy mint egy örült, úgy rohant felénk. Jól meghízott mikor utoljára láttam. Amikor oda ért oda bújt hozzám és bökdösött az orrával. Megvakartam a füle tövét, majd megindultam a szeppent Louist magam után hozva az istálló felé.

Az első bokszban Sparten fogadott. Megrázta a fejét, mire a fekete sörényéből a kajája maradéka rajtunk landolt. 

– Szia szépségem – simogattam meg.

– Nem harap? – kérdezte félve, majd kicsit közelebb ment és rátette a kezét a fekete orrára.

– Nem. Nyugodt. Fél fülére süket, meg nem éppen fiatal egy jószág – simítottam végig a homokán.

Louis is megveregette a nyakát, közben Crazy a nyakunkba lihegett.

– Mikor fogja megunni, hogy jön utánunk? – kérdezte, majd arrébb tessékelte a házőrzőnket.

– Soha – veregettem meg a vállát

Kivezettem Spartent a karámba, ahol egyedül volt. Crazyt is sikerült becsalogatnom. Damon meg neki ment fejjel az ajtónak. Nem csodálom, hogy ilyen ütődött.

– Hogy-hogy külön van a többitől?

– Utálják egymást. Csak Damont és Crazyt tűri meg maga mellett.

Louis belém karolt és úgy indultunk meg a másik karámhoz ahol a többi ló volt.

– Az ott anya lova. - mutattam Kalózra, akit éppen Adam vezetett be, ő nem vett minket észre. Anya kedvence az olyan ki amin fekete zokni van és fehér cipőcske, vagy is állítása szerint így lehet a legjobban leírni. 

– Ő a lovász fiú? – emelte fel a szemöldökét Louis.

– Igen, de észre sem vesz – háborodtam fel.

– Nem baj – legyintett Louis.

– Mi talán féltékeny vagy? – cukkoltam, majd meglöktem a derekát.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Akkor mi van. Zavar, hogy jóképű a lovász fiú? – böktem meg az oldalát. Ezzel a mondattal megsértettem a büszkeségét. Láttam a szemén, hogy nem érti a poént.

– Remélem tudod, hogy csak poén volt.

– Nem valami vicces – morgolódott magában.

Adtam az arcára egy puszit, majd fel ültem a kerítésre.

– Nem fogsz leesni? – támaszkodott a fának.

– Ha leesnék sem lenne nagy bajom – vontam meg a vállam.

– Az a fekete fehért hogy hívják?

– Rubin, ő apa kedvence. Én meg szépen fogalmazva utálom.

– Miért?

– Damon a pasikat nem bírja. Rubin meg a nőket utálja. Ezért apa kedvence. Hallottam, hogy beszélget vele.

– neked melyik a kedvence?

– A majdnem tiszta barna. Aszték. Makacsabb mint én.

– Tőled makacsabb lehet bárki is?

– Igen. Senkit nem enged fel a hátára, csak engem. Adam kiakarta engedni az első nap amikor itt dolgozott. Egy patkónyom lett a lábán.

– Értem már miért ő a kedvenced.

– Nem csak ő. Zafír is. A fekete arab teli vér. Vele nyertem a díjakat amik a kis kunyhóba voltak fent. Négy vagy öt versenyt nyertünk meg.

– Van még más titkod?

– Nem ez az utolsó, ha minden igaz – tapsoltam, mire Zafír felkapta a fejét és megindult felénk.

– Tényleg?
– Igen, ha valamit elfejtettem volna majd mondom közben – simogattam meg fehér foltot a fején.

Felültem a hátra, majd rádőltem a nyakára.

– Nem fogsz leesni? – fogta meg Louis a derekam.

– Nem – kezdtem el befonni a sörényét.

Zafír nem mozdult a helyéről. Tűrte, hogy azt csináljak vele amit akarok. Louis aggódva nézte ahogy én lóbálom a lábamat.

– Egy tipp. Ülj fel – nyújtottam neki a kezem.

– Miért? – fogta meg.

Felhúztam Zafírra, mire megjelent Pegazus. Aki nem a kedvességéről kapta a nevét, hanem apa nevezte el, mert szürke.

– Azért, mert Pegazus nem bírja az idegeneket, és féltem az aranyos kis arcodat – adtam egy puszi a szájára, amiből ő csókot csinált. Ahogy Pegazus elment úgy szálltunk le verseny lóról.

– Azt mondtad, hogy kilenc van. De hol az utolsó?

– Ott – mutattam arra amelyik éppen elfut előlünk.

– Idáig ez a fekete a legbarátságosabb.

– Nem. Sparten a legbarátságosabb.

– Láttam a szemén, hogy nem bír engem.

– Beképzelsz mindent – legyintettem.

Louis felnevetett, majd követett ki a kapuhoz. Megpróbált áthúzni magát a karámon, de kifogott rajta. 

– Van kedved megismerni Hillsidet? – zártam vissza a kaput.

– Igen.

– Akkor válasz.

– Mit?

– Hogy melyik lóra ülsz fel.

– Én egyikre sem.

– Pedig gyalog nem bírnád.

– Akkor legyen fekete.

– Melyik.

– Amelyiken van egy fehér folt.