II. Évad 49. rész 08/02 N

.:: Zoe Szemszöge ::.

Ha nem lett volna elég, hogy az eső is esik ráadásul akkora volt a köd, hogy csoda, nem mentem neki az irányjelző oszlopnak.

Összességében egy évet töltöttem New Yorkba, de ilyen szar időt még soha nem fogtam ki. Eset már a hó, de az szép meg romantikus, ha azt nem vettük figyelembe, hogy egyedül sétáltam a táskába egy maszkkal meg egy forró csokival a kezembe. Vagy esetleg egy könyv volt nálam, esetleg magassarkúban egyensúlyoztam, hogy ne a seggemen csússzak végig az utcán.

Nagy nehezen épségben eljutottam a hotelhoz.

– Végre – ölelt meg Steven. – Már azt hittem, hogy soha nem érsz ide.

– Én is. Még ilyen szar időt soha nem láttam – csuktam össze az ernyőm.

– Pedig nyár mindig ilyen főleg az augusztus.

Beállt a pult mögé én meg oda húztam egy bár széket, majd elővettem egy papír kötöget amik a fiúk igényeiről volt benne. Volt jó pár furcsaság benne. Harry például olyan szobát szeretne aminek extra vastag a fala. Nem akartam tudni, hogy mit terveztek. Ahhoz még én is kiskorú vagyok.

– Hogy-hogy te rendezed a szobákat az öt dalos pacsirtának?

– Kettő ok vagy három.

– Mik azok?

– A menedzserük az én nagy-nagy bácsikám, én érek rá, meg én is a dalos pacsirtákkal fogok lakni.

– Ki az a nagy-nagy bácsi?

– Anyai ágról öregapám testvére.

– Melyik dalos pacsirta az urad?

– Louis.

– Az melyik?

– A kék szemű barna hajú, szexi pasi, kidolgozott mellizmokkal – mondtam kicsit tettet csodálattal.

– Biztos – fordult a géphez.

Miközben a gépen pötyögött valamit addig én megritkítottam a karamellás cukorka készletet. Mikor üres volt a tál vissza tettem a papír, pont mit az első nap. Akkor az idegesség miatt ettem, most meg az unalom miatt. Kis repülőt hajtogattam az egyik cukorkás papírból, majd annak a röppályáját próbáltam ki. Hát nem ment messzire, Steven orrának repült. Rám kapta a tekintetét mire fütyülni kezdtem és a plafont néztem.

Mire vissza fordultam egy teli tál karamell várt. Megettem egyet, majd megint hajtogattam, csak most egy csónakot, hajót amennyikre jobban hasonlít. A következő papírjából egy repülő lett. Hajtogattam még egy nyulat, szívet meg hat pillangót. Kiállítás volt a pulton. Ahogy elmentek mellettem az emberek hátra hőköltek.

– Kész is – fordulta oda Steven, majd neki is felszaladt a szemöldöke.

– Ne nézz így, olyan lassan csináltad, valamivel le kellett kötnöm magam – védekeztem.

– Itt van mind a hét kulcs – adta oda sorban őket. – Más valami?

– Nem, köszi, majd találkozunk még.

– Rendben – intett.

Kinyitottam az ernyőt és gyalog indultam meg a szakadó esőben. 10 perc séta után meg is érkeztem. Az ajtóban nem volt senki. Szóval nyugodtan tudtam belépni. Felmentem a hatodik emeletre, majd megkerestem a 253 szobát.

– Gyere – kiabált ki.

Ahogy beléptem az ajtón oda kapta a fejét. Először nem lehetett semmit leolvasni az arcáról, majd hirtelen döbbenetet. Mikor tudatosult benne, hogy mi is történt körülötte a mosolyát le sem lehetett törölni.

Oda lépet hozzá majd egy édes csókkal köszöntött.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte miközben leült az ágyra és az ölébe húzott.

– A repülő hozott.

– De nem úgy volt, hogy csak későn értek ide. Éjfél tájba.

– De, csak meggondoltuk magunkat.

– Te vagy Soffy?

– Közös döntés, de miért kérded?

– Nem tudod?

– Mit nem tudok?

– Hogy mi volt reggel?

– Louis érthetően beszélj – teremtettem le.

– Zoffynak vége.